Pontosan így van, ez a világ legtermészetesebb dolga, mégis előfordul, hogy valahogy pont ezt felejtjük el. Én is beleestem ebbe a hibába, és mindezt úgy, hogy még csak észre sem vettem. Mert itt van Ő, akit őszintén és olyan mélyen szeretek, amennyire azt csak lehetséges, mégsem tudtam ezt az érzést csak egyszerűen átadni Neki. A fogyás alatt olyannyira belesüllyedtem az önsajnálat mocsarába, hogy elfelejtettem önmagam lenni, és önző, erőszakos módon akartam a megerősítését, hogy minden rendben van, hogy meg fogom kapni azt, amiért küzdök, hogy meg fogom Őt kapni. Csak azzal foglalkoztam, hogy én megkaphassam az Ő szeretetét, hogy Ő mikor szeret végre újra engem. Közben én mit adtam neki? Hogyan mutattam meg, hogy szeretem Őt? Vádoltam, mindenért csakis Őt hibáztattam, megszállott, hisztis nőszemélyként viselkedtem, követeltem és ki akartam erőszakolni a szeretetét, mert nagyon vágytam rá. Pedig az erőszak soha nem vezet sehova. Egyszerűen csak szeretnem kellett volna Őt továbbra is, kitárni a szívem, ahogyan korábban tettem, és odaadni neki az érzéseimet, azt a rengeteg szeretetet, amit iránta érzek. Mert érzem. Mindig is éreztem. És mindig is fogom. Most, hogy elmúlt végre a fogyással járó őrület, ami teljesen kifordított magamból, már látom, hol és hogyan hibáztam. Sosem lett volna szabad így viselkednem Vele. Csak hagynom kellett volna, hogy a szeretetem, amit iránta érzek, átjárhassa Őt, hogy melengethesse a lelkét, mint a nap sugarai az ember bőrét, hagynom kellett volna, hogy érezze, Ő a mindenem, hogy mennyire fontos számomra, hogy egyetlen mosolyáért a csillagokat is lehoznám. Eljutottam végre oda, hogy rátaláljak az igazi énemre, aki annyira nagyon mélyen tud szeretni. Persze jó lett volna hamarabb, mert jelenleg Ő már azon a szinten van, hogy azt is kétségbe vonja, hogy ami köztünk volt, az igazi lett volna, hogy szerinte nekem nem is Őrá van szükségem, hogy nem Őt szeretem, hanem azt, akivé mellette váltam, fejlődtem. Pedig ez nem így van. De a botrányos viselkedésemmel sikerült ezt is elérnem. És, hogy miért nem adom fel még mindig? Mert szeretem Őt, és érzem, megérdemli, hogy végre megkapja azt a rengeteg szeretetet, amit eddig képtelen voltam neki adni. Nem hiheti azt, hogy nem volt igazi, hogy nem szeretem Őt. Igen, sok hibát követtem el, elismerem mindet. De az érzéseim iránta igazibbak már nem is lehetnének. Ezért döntöttem úgy, hogy körbe fogom venni Őt a szeretetemmel, kicsit valóra fogom váltani az álmait. De ezúttal nem azért, mert csak elvenni akarok, hanem azért, hogy végre én adhassak Neki valamit. Persze mindig reménykedni fogok, hogy egyszer újra megnyílik a szíve felém, és végre beteljesülhet az a csoda, ami a miénk volt, de most nem ez vezérel elsősorban. Egyszerűen csak adni akarok neki. Mosolyt, melegséget, kedvességet és a világ minden szeretetét, mert nem ismerek senkit, aki méltóbb lenne rá, mint Ő. Nekem Ő az igazi, és mindig is Ő lesz!

Említettem már, hogy nem adom fel, és úgy határoztam, megküzdök ezért a férfiért. Persze, ezt sokan halva született ötletnek tartják, de mióta újra magamra találtam, nem hagyom többé, hogy bárki is beleszóljon az életembe, úgy, ahogyan sohasem hagytam. :) Na, de mit is értek küzdelem alatt? A helyzet az, hogy túl hosszú időn keresztül viselkedtem önző, hisztis, igazi hülyepicsa módon, és úgy döntöttem, itt az ideje befejezni a tömény önsajnálatot, a hisztizést, az önzést és minden hülyepicsaságot. Sosem voltam hülyepicsa, erre pont most, pont ezzel a férfivel kezdtem el... Erre szavak nincsenek. Így hát összeszedtem magam, lenyeltem a büszkeségem, az én kicsi egómat, meg a többi baromságot. Mert őszintén, minek? Nem egy felszínes picsa vagyok. Én igazi vagyok, igazi NŐ! Olyan nő, aki erős, önálló, határozott, egyáltalán nem buta és mindezek mellé hatalmas szíve van. Nincs szükségem színjátékra, nincs szükségem a hülyepicsa műsorra, egyszerűen arra van szükségem, hogy az a nő legyek végre, aki mindig is voltam. És pontosan ezt is teszem! :) Elengedtem a régi sérelmeimet, pedig óriási feladat volt. Éveken át őrizgettem azt magamban, hogy bántottak a férfiak, bizalmatlanná váltam és bosszút akartam. Ezt sikerült végre elengednem, megbocsátottam nekik, mindenkinek. Azt éreztem, megérdemlem a nyugalmat, és persze beismertem a saját hibáimat is. Nem akarok többé bosszút állni senkin, egyszerűen csak kizárom a rossz dolgokat, a negatív embereket az életemből, és arra fókuszálok, ami jó. Igen, Ő is a jó dolgok közé tartozik, sőt, Ő a legjobb dolog az életemben! :) Ő a valaha volt legméltóbb férfi a szeretetemre, a szerelmemre! Ehhez kétség sem fér! Nem hagyom, hogy újra elvakítson az önsajnálat, a fájdalom, pláne nem olyan dolgok miatt, amiket csakis magamnak köszönhetek. Tudom persze, hogy nem lesz sétagalopp, sokszor fog nagyon fájni, de újra el akarom nyerni a szerelmét, meg akarom neki mutatni azt a csodát, amikor valaki csak azért boldog, mert Ő létezik, az összes szeretetet, amivel az a hatalmas szívem telis-tele van, mind Neki akarom adni. Ezúttal azonban nem önző módon. Túl sokáig szólt az egész csak rólam, és azt akarom, hogy Neki legyen jó. Akkor is, ha sosem kapok viszonzást! Egyszerűen csak törődni akarok Vele, kicsit az álmait valóra váltani. Persze a lehetőségeim jelenleg elég korlátozottak, hiszen semmit sem tudok az életéről az utóbbi időben, még azt sem, hogy esetleg  van-e valakije. A lényeg most viszont nem ez, mert feltételek nélkül szeretem Őt! Úgy döntöttem, hagyok neki időt, teret, hogy visszatalálhasson hozzám. Közben pedig soha többé nem felejtek el önmagam lenni. Ő abba a lányba szeretett bele anno, aki valójában vagyok, aki szabad, életvidám, nem érdekli mások véleménye, senkinek sem akar megfelelni, csak éli lazán az életét, sokat mosolyog, telis-tele van élettel, nem görcsöl, nem erőszakoskodik, mert kellőképp tisztában van magával. Pontosan ezt teszem most! :) Közben pedig továbbra is szeretem Őt, szívem összes szeretetével! Az Ő szavaival élve: sosem fogom feladni, és nem is kell, mindig szeretni fogom Őt, és ez így helyes! :)

Az első találkozónk után 1 héttel újra találkoztunk. Nagyon vártam, de nem úgy alakultak akkor sem a dolgok, ahogyan szerettem volna. Hideg és tartózkodó volt velem szemben. Nagyon fájt! Annyira elkeseredtem a viselkedésétől, hogy mondtam, inkább hazamegyek. Már a buszmegállóban várta velem a buszt, amikor valami hirtelen megváltozott. Magához húzott, és elkezdte csókolgatni, harapdálni a nyakamat. A lélegzetem is elakadt, úgy meglepődtem. De persze benne voltam, hát hogyne lettem volna? Végig olyan gondolatok száguldoztak a fejemben, hogy nem csak álmodom-e. Nem akartam felébredni. Ott, az utcán esett nekem. Igaz, egy idő után picit félreesőbb helyre vonultunk el, de igazából bármikor bárki megláthatott volna minket. De nem érdekelt, akartam Őt. Hát hogyne akartam volna? Bár az is meglepett már, hogy így letámadott, arra aztán végképp nem számítottam, ami ezután történt. Már korábban is, és ott, akkor is közölte velem, hogy addig nem szexelünk, amíg rendbe nem rakom magam. Aztán jött az óriási döbbenet! Belém csúsztatta 2 ujját, én pedig remegve kértem őt, hogy szájjal kényeztethessem. Igaz, nem mondtam ki egyértelműen, mit szeretnék. Ő ezt félreértette. Azt hitte, arra vágyom, hogy magamban érezhessem Őt. Mondtam is, hogy nem erre gondoltam. Rám nézett, és megkérdezte: miért, nem szeretnéd? Csak annyit tudtam kinyögni, hogy őrült azért nem vagyok. Erre aztán egy határozott mozdulattal megfordított, és izgatni kezdett a kemény farkával. Azt gondoltam, itt a vég, az őrületbe fog kergetni, mert nem kaphatom Őt meg. Aztán egyszer csak gondolt egyet és belém csusszant. Csodálatos érzés volt, de ugyanakkor a gondolatok őrült módjára cikáztak a fejemben. Komolyan, már-már vicces, miket is gondoltam. Kb. ilyeneket: Mi??? Ez most komoly? Tutira jól érzem? Jaaj, ne legyél már hülye, hát ekkora szép nagy farkat nem lehet nem jól érezni! Úristeeeeeen! Vele vagyok, Ő van bennem! :) Figyelt rám, és csodálatos érzés volt. Azt akarta, hogy nekem legyen először jó, és így is lett. Végül én szájjal juttattam Őt a csúcsra. Utána hozzábújtam, el sem akartam engedni. De végül el kellett indulni. Muszáj volt sétálnom egy jó darabig, képtelen voltam buszra szállni. Ki kellett szellőztetni a fejemet, mert csak úgy zsongott a gondolatoktól. Egyszerűen nem tudtam mire vélni a történteket, hiszen még mindig iszonyatosan kövér voltam, nem értettem, hogy a jó francba tudtam egyáltalán felizgatni Őt. Ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, akkor még nem pusztítottam el mindent, és talán még voltak érzései felém, és ez írhatta felül a botrányos kinézetemet, és talán ezzel a partizánakcióval az lehetett a célja, hogy lelkileg visszabillentsen, hogy nyugodjak le, hogy térjek vissza önmagamhoz, ne pánikoljak, ne görcsöljek, minden rendben lesz, hiszem lám, még így is képes hozzám érni. Igazából azonban nem tudom. Az viszont biztos, hogy ezek után nem reagáltam jól. Ha addig válaszokat akartam, ez megsokszorozódott. Előjött belőlem a félelem, hogy Ő is csak használni akart engem a vágyai kiélésére. Figyelmen kívül hagytam, hogy Ő nem ez a típus, egyszerűen megfeledkeztem arról, ami köztünk volt. Vádolni kezdtem és kérdésekkel zaklattam, pedig nem lett volna szabad. Bíznom kellett volna Benne, de akkor, abban a lelkiállapotban képtelen voltam. Az sem segített, hogy minden ismerősöm ujjal mutogatott Rá, hogy kihasznált, mert miért nem tudott legalább első alkalommal tisztességes helyre vinni, miért az utcán kellett, miért nem csókolt akkor meg, stb. Ezek a vádaskodások, ujjal mutogatások aztán összetalálkoztak a már amúgy is bennem lévő bizonytalansággal, ezzel pedig adott is volt, hogy ennek katasztrófa lesz a vége. Még bizonytalanabb lettem, és még jobban válaszokra vágytam, amiket persze nem kaptam meg. Ő csak arra várt, hogy visszabillenjek, újra önmagam legyek, az a lány, akit megszeretett. De gyenge voltam, nem tudtam már önmagam lenni. Ehelyett vádolni kezdtem Őt, hogy nem áll mellém, pedig nem volt igazam. Nagyon nem! Mert neki nem egy gyenge, lelkileg összetört lányra van szüksége, hanem arra az erős, tökös csajra, aki nem szarja össze magát attól, hogy nehéz helyzetbe került, hanem igenis küzd, és legfőképpen bízik Benne, kizár mindenkit, aki bele akar dumálni, mert tudja, az a kis csoda kettejük közt igazi. És pontosan ezt teszem most. Kizárt engem az életéből, nagyon nehéz, ami most van, borzasztóan hiányzik Ő, az egész lénye, a nevetgélése, mindene. Tudom, hogy a jelenlegi helyzetem egyáltalán nem rózsás, mindenki kellőképp próbál is belepofázni, de ezúttal nem hagyom. Ó, pedig napi szintem hallom milliószor, hogy hülye vagyok, stb. De már nem érdekel, mert újra magamra találtam, újra önmagam vagyok végre, az az erős, tökös csaj, aki mindig is voltam. És igen, borzasztó nehéz, ami most van, és iszonyúan fáj, de nem adom fel. Harcolok ezért a férfiért! Mert még mindig hiszek kettőnkben, hiszek a tündérmesénkben, abban a kis csodában, ami egyszer már a miénk volt, mert igazi volt minden, ez nem kérdés!

Igen, kb. ez az a név, ami illik arra a személyre, aki hónapokon át voltam. Rengeteg olyan dolgot tettem, amikre nem vagyok túl büszke, amik a személyemtől totálisan idegenek. Ugye említettem például azt, hogy semmi sem számított, csak az, hogy minél előbb lefogyjak. Totális pánikolás volt, görcsölés, mert attól féltem, ha túl sokáig szarozok, akkor majd talál mást, aki csinos. Ez odáig fajult, hogy gyógyszert szedtem a fogyás gyorsítására. Az sem érdekelt, hogy miféle ijesztő mellékhatásokat írtak róla a neten. Konkrétan ezt találtam: súlyos szív- és érrendszeri mellékhatások előfordulásának fokozott kockázata miatt felfüggesztették a forgalomba hozatalát, így azok sem nagykereskedők által, sem gyógyszertárakban nem forgalmazhatók. De ez sem érdekelt akkor, mert már totál el volt borulva az agyam. De volt még sok-sok elmebeteg dolog. Mindig is büszke voltam arra, hogy bár mindenféle ezotériával foglalkozó oldalról az dől, hogy a skorpió egy féltékeny jegy, én sosem voltam az. Azonban olyannyira kivetkőztem magamból, hogy ez is bekövetkezett. Tudtam, hogy jár táncolni, ami ráadásul szerintem egy elég intim, erotikus tánc. Semmi bajom nem volt ezzel, gondoltam, csorgassák csak Rá a csajok a nyálukat, én pedig csak vigyorgok magamban. Aztán ez megváltozott, ahogy kezdtem kiakadni. Utáltam, hogy jár erre a kurva ruhás baszásra, hogy idegen picsákkal van. Majd bele pusztultam. Hogy amíg nekem csak a küzdelem jut, ő idegen csajokkal érzi jól magát. Megint csak ez a rohadt önsajnálat, és persze annak kivetítése Őrá, hogy én nem éreztem magam elég jónak, elég vonzónak. Amikor pedig szerettem volna vele találkozni, és Ő azt mondta, már van programja, még rendesen meg is sértődtem, mert tudtam, hogy táncolni megy. Úgy éreztem, minden fontosabb nálam, idegen nőkkel táncikálni többet jelent számára mint az, hogy velem lehessen. Pedig nem volt jogom azt várni, hogy felrúgja minden leszervezett programját csak azért, mert én azt szeretném. Ilyet egyszerűen senkitől sem várhatok el. Én mégis ezt tettem Vele. Elvártam ezt Tőle. És amikor nem tette meg, akkor vissza akartam Neki szúrni, mert azt éreztem, bántott engem. Pedig szó nem volt ilyesmiről. Egyszerűen elkezdtem Őt úgy kezelni, mint azokat a szarjankókat, akik addig, életem során átvertek és kihasználtak. Totál elfelejtettem, hogy most nem egy szar, semmirekellő alakkal állok szemben. Annyira sajnáltam magam,hogy mindent saját magam ellen irányuló támadásnak véltem, elszakadtam a valóságtól. Óriási hiba! Csak egy pillanatra kellett volna megállnom, és hideg fejjel átgondolnom. De akkor képtelen voltam erre. Most már persze minden más, mert véget ért a fogyás miatti kiborulás és az azt követő állapot is, amikor bár testben már a célnál voltam, agyban még nem, az csak később jött el. Most már nagyon jól látom, milyen őrült módjára viselkedtem. Végre visszatértem önmagamhoz, ahhoz a lányhoz, aki valójában én vagyok. Befejeztem azt, hogy magamat sajnálom, mert egyrészt az sehova sem visz, másrészt pedig beláttam, hogy minden bajt én hoztam a saját fejemre, és egyszerűen nem sajnálom kell magam,hanem küzdeni és ezúttal jól csinálni.

Mint már említettem, egy jó 50 kilós pluszsúllyal rendelkeztem, mikor ez az egész kapcsolat kialakult köztünk. Eleinte nem tettem semmit, hogy ez változzon, mert még én magam sem tudtam, mi is ez az egész. Mikor pedig kezdett világossá válni, próbáltam magam előtt is tagadni, hogy beleszerettem, mert annyira megrémített ez az érzés. Féltem, hogy fájdalmat okoz majd nekem. Aztán egy idő után egyszerűen képtelen voltam tovább tagadni. És akkor totálisan bepánikoltam. Tudtam, úgy nem állhatok elé, azzal a kinézettel. Így eldöntöttem, igazzá teszem, amit elhitettem vele. Edzésbe és diétába kezdtem. Semmi sem számított, csak az, hogy elérjem a célt. Persze piszok nehéz volt, de végigküzdöttem. Ez a küzdelem azonban totálisan kifordított önmagamból. Minden értelemben. Teljesen rámászott az agyamra, elveszítettem azt, aki igazából én vagyok. Még 35 kilótól kellett megszabadulnom, amikor először találkoztam Vele. Egyszerűen nem tudtam már tovább halogatni, muszáj volt úgy elé állnom. Azt, hogy mennyire féltem ettől, szavakkal leírni sem tudom. Persze minden önbizalmam elszállt, csak azon kattogtam, mennyire csúnyának láthat, hát hogyan is tudna szeretni valakit, aki ilyen kövér, aki bár nem ártó szándékkal, de átverte őt. Rá sem mertem nézni, Ő volt végül az, aki megfogott és maga felé fordított. Reszkettem minden porcikámban az érintésétől. Nagyon meglepett, hogy nem küldött el. Azt mondta, hogy rakjam rendbe magam, és akkor óriási esélyem lesz Nála. Akkor nem tudtam, hogy nem csak a külsőmre gondol. Ő már akkor látta, hogy kezdek szétesni. És ez sajnos csak a kezdet volt. Hónapokig gyilkoltam azt a csodát, ami kettőnk közt megszületett. Ennek persze tudatában sem voltam. Önző módon csak azzal voltam elfoglalva, hogy ez nekem mennyire fáj. Mert fájt az, hogy eltávolodott tőlem. Ezzel annyira elbizonytalanított, hogy mindennél jobban vágytam a megerősítésére, valamire, amiből érezhetném, hogy még szeret engem. De nem kaptam ilyet. Nem hibáztatom Őt ezért, már nem. Sajnos túl hosszú ideig pontosan ezt tettem. Őt vádoltam mindenért, milliószor borultam ki és kértem Őt számon. Pedig nem volt hozzá jogom. Ha valakinek joga lett volna üvölteni és számon kérni a másikat, akkor az Ő. Én vertem Őt át, aztán amikor Ő csak jogosan várta el, hogy hozzam azt, amit fél éven át elhitettem Vele, akkor még nekem állt feljebb. Szörnyen viselkedtem, borzasztóan szégyellem. Eszembe sem jutott belegondolni az Ő helyzetébe, hogy Ő mit élhetett át. Összetörtem a mi kis álomvilágunkat. Ő azonban még így is esélyt adott nekem, hogy jóvá tegyem. Én pedig - bár eleinte még láttam - a hónapok alatt valahogy figyelmen kívül hagytam ezt a tényt, hogy mennyire jó ember is ő. Ehelyett csak még jobban elkezdtem görcsölni és még több szart öntöttem a nyakába, erőszakosan, követelődzve akartam, hogy nyugtasson meg végre, hogy mondja azt, hogy szeret, hogy közelítsen felém. Most, hogy ezt így írom, el nem tudom képzelni, hogy az a nő, aki ezeket tette, ki volt. Mert egy biztos, ez a személy nem én vagyok. Persze az ismerőseim, a családom látták a küzdelmemet. Egy ember sem volt, aki akár egy jó szót is tudott volna mondani az ügyről. Mindenki csak ujjal mutogatott Rá, hogy Ő mennyire kegyetlen velem, ha szeretne, éreztetné velem, csak játszik az érzéseimmel, kiélvezi a figyelmemet, kihasznál. Persze tudom, hogy ők nem akartak nekem rosszat, csak látták a vergődő tömény önsajnálatomat, és elkezdtek asszisztálni hozzá. Nem haragszom rájuk, mert nincs rá okom. Nekem kellett volna sokkal erősebbnek lennem, befejezni a hisztizést, saját magam végsőkig való sajnálatát,és összeszorított foggal küzdeni, közben pedig nem elfeledkezni arról az emberről, akit a világon a legjobban szeretek. Mert pontosan ezt tettem. Annyira sajnáltam magam, hogy elfelejtettem Őt úgy szeretni, ahogyan igazából érzek iránta. Emlékszem, amikor mesélt az életéről nekem, az Őt ért rossz dolgokról. Akkor 2 dolgot éreztem. Egyrészt megtisztelő volt, hogy méltónak talált a bizalmára, és tudtam, sohasem élnék ezzel vissza, sosem bántanám Őt. Másrészt azt éreztem, hogy meg akarom Őt védeni minden rossztól, mindig ott akarok Neki lenni, egy biztos pontként az életében, egyszerűen vigyázni akartam Rá, hogy soha többé ne történhessenek Vele ilyen szörnyű dolgok. Ezek az érzések a mai napig bennem vannak, én továbbra is így szeretem Őt. Az egy tragédia, hogy úgy ki tudtam magamból fordulni a fogyás alatt, hogy ennyire elveszítsem önmagam.

Mikor bárki kérdez mostanában a szerelmi életemről, mindig azzal az egy szóval kezdem, hogy bonyolult. Persze rögtön azt hiszik, nős, megcsaltam és a további szokványos dolgok... Pedig szó nincs ilyenről. Az, hogy bonyolult, teljes mértékben az én hibám,  én juttattam magam abba a helyzetbe, amivel most kénytelen vagyok megküzdeni. Persze piszok nehéz. A választás előttem állt, hogy beletörődöm, hogy elrontottam, leromboltam életem csodáját, vagy befejezem az önsajnálatot, azt, hogy mindig mást hibáztatok mindenért, és igenis megküzdök ezért a férfiért. Úgy döntöttem, az utóbbit választom. Persze ez így most úgy hangzik, mint valami megszállott hülyepicsa, pedig szó nincs erről. Igazság szerint hülyepicsa hónapokon át voltam, és még csak észre sem vettem. Kb. 1.5 éve ismertem Őt meg, és Ő döbbentett rá nagyon sok dologra. Mindig is a nagy szerelmet, az én kis tündérmesémet kerestem az életemben, mert én már csak ilyen menthetetlenül romantikus vagyok. És egyszer csak ott volt, Ő, az én szőke hercegem. Ismeretségünk első fél éve arról szólt, hogy még csak nem is találkoztunk. Ennek több oka is volt. Az egyik az, hogy én akkoriban Olaszországban dolgoztam, de a legfőbb ok mégis az volt, hogy akkor még volt rajtam 50 kiló plusz. Nem akartam én Tőle semmit, csak kis önbizalomgyűjtögetésnek indult egy randioldalon. Persze a régi fotóim mögé bújva, amikor még csinos voltam. Tömény szánalom, tudom. A széthulló életemet így próbáltam meg a víz fölött tartani. Ám hiba csúszott a számításaimba. Beleszerettem. Úgy, hogy sosem találkoztunk. Őrület! A legnagyobb megdöbbenés akkor ért, amikor rájöttem, ez kölcsönös. Olyan szerelmes lettem, mint még életemben addig soha. Azt érzem, ő a lelkem hiányzó fele, hogy mindig is őt kerestem, vele akarom leélni az egész életem. Ám ez az álom jelenleg elérhetetlennek tűnik. Én viszont úgy döntöttem, nem fogom feladni, nem mondok le róla. Tudom, hogy minden, ami volt, igazi volt. Egyedül az én hibám, az én önző, elmeroggyant viselkedésem eredménye, hogy széthullott minden. Úgy döntöttem, ideje hát felépíteni mindazt, amit csakis én romboltam le. És, hogy miért? Mert szeretem őt, úgy, ahogyan csak szeretni emberileg lehetséges, mert neki akarom adni ezt a gyönyörű érzést, a világ legboldogabb emberévé akarom őt tenni, megmutatni, hogy végig igaza volt, és sosem tévedett, mindig is jól érezte, hogy ami köztünk volt, az különleges és mindenki ezt keresi, mindenki ezt szeretné átélni.