A nagy fogyás
Mint már említettem, egy jó 50 kilós pluszsúllyal rendelkeztem, mikor ez az egész kapcsolat kialakult köztünk. Eleinte nem tettem semmit, hogy ez változzon, mert még én magam sem tudtam, mi is ez az egész. Mikor pedig kezdett világossá válni, próbáltam magam előtt is tagadni, hogy beleszerettem, mert annyira megrémített ez az érzés. Féltem, hogy fájdalmat okoz majd nekem. Aztán egy idő után egyszerűen képtelen voltam tovább tagadni. És akkor totálisan bepánikoltam. Tudtam, úgy nem állhatok elé, azzal a kinézettel. Így eldöntöttem, igazzá teszem, amit elhitettem vele. Edzésbe és diétába kezdtem. Semmi sem számított, csak az, hogy elérjem a célt. Persze piszok nehéz volt, de végigküzdöttem. Ez a küzdelem azonban totálisan kifordított önmagamból. Minden értelemben. Teljesen rámászott az agyamra, elveszítettem azt, aki igazából én vagyok. Még 35 kilótól kellett megszabadulnom, amikor először találkoztam Vele. Egyszerűen nem tudtam már tovább halogatni, muszáj volt úgy elé állnom. Azt, hogy mennyire féltem ettől, szavakkal leírni sem tudom. Persze minden önbizalmam elszállt, csak azon kattogtam, mennyire csúnyának láthat, hát hogyan is tudna szeretni valakit, aki ilyen kövér, aki bár nem ártó szándékkal, de átverte őt. Rá sem mertem nézni, Ő volt végül az, aki megfogott és maga felé fordított. Reszkettem minden porcikámban az érintésétől. Nagyon meglepett, hogy nem küldött el. Azt mondta, hogy rakjam rendbe magam, és akkor óriási esélyem lesz Nála. Akkor nem tudtam, hogy nem csak a külsőmre gondol. Ő már akkor látta, hogy kezdek szétesni. És ez sajnos csak a kezdet volt. Hónapokig gyilkoltam azt a csodát, ami kettőnk közt megszületett. Ennek persze tudatában sem voltam. Önző módon csak azzal voltam elfoglalva, hogy ez nekem mennyire fáj. Mert fájt az, hogy eltávolodott tőlem. Ezzel annyira elbizonytalanított, hogy mindennél jobban vágytam a megerősítésére, valamire, amiből érezhetném, hogy még szeret engem. De nem kaptam ilyet. Nem hibáztatom Őt ezért, már nem. Sajnos túl hosszú ideig pontosan ezt tettem. Őt vádoltam mindenért, milliószor borultam ki és kértem Őt számon. Pedig nem volt hozzá jogom. Ha valakinek joga lett volna üvölteni és számon kérni a másikat, akkor az Ő. Én vertem Őt át, aztán amikor Ő csak jogosan várta el, hogy hozzam azt, amit fél éven át elhitettem Vele, akkor még nekem állt feljebb. Szörnyen viselkedtem, borzasztóan szégyellem. Eszembe sem jutott belegondolni az Ő helyzetébe, hogy Ő mit élhetett át. Összetörtem a mi kis álomvilágunkat. Ő azonban még így is esélyt adott nekem, hogy jóvá tegyem. Én pedig - bár eleinte még láttam - a hónapok alatt valahogy figyelmen kívül hagytam ezt a tényt, hogy mennyire jó ember is ő. Ehelyett csak még jobban elkezdtem görcsölni és még több szart öntöttem a nyakába, erőszakosan, követelődzve akartam, hogy nyugtasson meg végre, hogy mondja azt, hogy szeret, hogy közelítsen felém. Most, hogy ezt így írom, el nem tudom képzelni, hogy az a nő, aki ezeket tette, ki volt. Mert egy biztos, ez a személy nem én vagyok. Persze az ismerőseim, a családom látták a küzdelmemet. Egy ember sem volt, aki akár egy jó szót is tudott volna mondani az ügyről. Mindenki csak ujjal mutogatott Rá, hogy Ő mennyire kegyetlen velem, ha szeretne, éreztetné velem, csak játszik az érzéseimmel, kiélvezi a figyelmemet, kihasznál. Persze tudom, hogy ők nem akartak nekem rosszat, csak látták a vergődő tömény önsajnálatomat, és elkezdtek asszisztálni hozzá. Nem haragszom rájuk, mert nincs rá okom. Nekem kellett volna sokkal erősebbnek lennem, befejezni a hisztizést, saját magam végsőkig való sajnálatát,és összeszorított foggal küzdeni, közben pedig nem elfeledkezni arról az emberről, akit a világon a legjobban szeretek. Mert pontosan ezt tettem. Annyira sajnáltam magam, hogy elfelejtettem Őt úgy szeretni, ahogyan igazából érzek iránta. Emlékszem, amikor mesélt az életéről nekem, az Őt ért rossz dolgokról. Akkor 2 dolgot éreztem. Egyrészt megtisztelő volt, hogy méltónak talált a bizalmára, és tudtam, sohasem élnék ezzel vissza, sosem bántanám Őt. Másrészt azt éreztem, hogy meg akarom Őt védeni minden rossztól, mindig ott akarok Neki lenni, egy biztos pontként az életében, egyszerűen vigyázni akartam Rá, hogy soha többé ne történhessenek Vele ilyen szörnyű dolgok. Ezek az érzések a mai napig bennem vannak, én továbbra is így szeretem Őt. Az egy tragédia, hogy úgy ki tudtam magamból fordulni a fogyás alatt, hogy ennyire elveszítsem önmagam.